Előhang

 

 

Éreztem. Ahogyan minden szó, minden cselekedet értelmetlenné válik. Éreztem, milyen nyomasztó tétlenül nézni, mikor mindenem, az egész életem szép lassan tovaszáll, akár egy röpke álom, a semmibe. Szaladnék, de nincs hova, kiáltanék, de nincs kinek. Csak magam vagyok. Térdepelek a száraz füvön, és könnyes szemekkel meredek magam elé, nézem a szikkadt földet szótlanul. Emlékszem, tőlem balra a távolban, egy őszült nyárfa ontotta pelyhét, lágyan, mint a tűz a pernyét… Szeretném, hogy álom legyen. Szeretném, hogy e költői táj, a gyönyörű naplemente, a nyárfa a bíbor ég alatt, s az égő ház, az elhalt sikolyok ne legyenek többek egy rossz álomnál! Még hatvan év elteltével is őrülten várom, hogy felébredjek! De nem hagy alább e szörnyű képzelet, hiszen nem álom! Valóság! Az otthonom, a húgom, a szüleim jajt kiáltó hangjai a lángokban most is éppen oly igaziak, mint hatvan évvel ezelőtt. Épp úgy hallom fuldokló hangjukat, és perzseli arcomat a hő, akár azon a szörnyű napon.

Magamat hibáztattam a történtekért. Egész életemben gyáva voltam. Féltem, és e tragédia lett félelmem ára.

      Apám mindig is erőszakos és önfejű ember volt. Mindenkit kritizált, kioktatott, mit hogyan csináljon, de ő egy intő szót, egy jó tanácsot soha senki fiától el nem fogadott. Beteg volt. Teste erős, viszont lelke és elméje ingatag. Hányattatott sorsát soha sem tudta elfeledni. Sokszor megesett, hogy kikelve magából üvöltött édesanyánkkal olyan apróságokon, hogy a teáscsészét miért mossa együtt a fémfazékkal, hogy miért főzi szét a rizs, mikor félkeményre kellett volna. Holott előző este ő kérte, hogy puha legyen. Viszont, soha nem bántotta. Ordított, idegességében fel-alá járkált a konyhában és remegő kezeivel törölgette könnyeit. Nekünk gyerekeknek már nem volt ilyen rózsás a helyzetünk. Ha mérges volt, bármit tettünk is, megtalálta benne a hibát. Megesett egyszer, mikor húgommal fogócskáztunk a kertben, hogy futás közben elestem nadrágom kárára, ami azon nyomban kiszakadt. Mikor apánk megtudta leült, és magához hívatott minket. Egymás mellett álltunk szótlanul. Édesapánk feddő tekintettel végigmért bennünket és ennyit kérdezett.

-Melyikőtök volt a fogó?

   Yumi, a húgom félve feltette kicsiny kezét. Apám hirtelenjében ragadta meg karját. Yumi felszisszent. Eleinte szabadulni próbált. Apám erősen szorította.

-Nem megmondtam, hogy ne zaklasd ilyen gyerekes dolgokkal a bátyád?- förmedt rá szegény lányra. Földbegyökerezett lábakkal néztem húgomat, ahogyan ott állt reszketve apánk előtt. Bármit tettünk, őt hibáztatta, csupán, mert lány gyermek volt. Rólam, a véréből lett egyetlen fiúgyermekről mindig elfeledkezett, ha büntetésre került a sor. Legalábbis akkor még így véltem. Később értettem meg, mit is kaptam igazán.

-A bátyádnak tanulni kell, hogy mérnök legyen. Nem holmi pisisekre fecsérelni az idejét!- folytatta.

-Tudom- válaszolta suttogva Yumi.

-Szóval tudod. Tehát szándékosan teszed tönkre a család jövőjét- máig sem tudom, hogy tudatosan forgatta-e ki mások szavait, vagy véletlen csupán, hogy a beszélgetések így alakultak. Az elhangzottak alapján apámnak, még ha kissé el is túlozta tetteink súlyát, igaza volt. Ésszerű szavakkal érveit megdönteni nem lehetett volna, de legbelül mégis mindannyian éreztük, hogy a dolgok nem azok, amiket ő vél, és amiket szavaink igazolnak.

   Bármit mondtunk volna, ha szólok is, hogy én akartam játszani, az én ügyetlenségem miatt szakadt ki a nadrág, a vége ugyanaz lett volna. Akkor is a húgomat hibáztatta volna, talán efféle érvekkel, hogy az imént ő mondta, tudja mennyit kell tanulnom, miért nem mondott nemet a játékra. Apa anyát és engem kiküldött a szobából. Visszanéztem, miközben édesanyánk betolta az ajtót. Láttam Yumi könnyes szemeit, láttam, miként süti le szomorú tekintetét. Akkor értettem meg az én büntetésemet. Apám, azzal, hogy futni hagyott, mennyire megalázott engem. Az ajtó bezáródott. Sosem fogom elfeledni húgom bánatos arcát, s hogy szemeiben már a verés előtt is ott volt a megbocsátás.

    Gyűlölnöm kellett volna apát, de képtelen voltam rá. Gyermekként mindent látnia kellett, amit egy szülő sosem kívánna fiának. Nem szerették, és ő sem tudott szeretni. „Édes fiam, kedves gyermekem, egyetlenem”, ezek az üresen csengő szavak rideggé tették. Kiüresedett lelke sosem vágyott másra, szitkozó szavaiba sem rejtett egyéb kívánságot, csak, hogy szeressék.

 

    Úgy suhant el gyermekkorunk a viszályokkal teli évek alatt, szinte észre sem vettük. Ellentétben legtöbb társunkkal, a mi életünket nem színesítették az ifjúkori barátságok, játékok, szerelmek. Főleg Yumiét nem. Az iskolában csöndes volt és zárkózott. Bár kitűnően tanult, az osztályvezető tanára mégis aggódott érte. Tanácsára szüleink elvitték a tanárnő által ajánlott pszichológushoz. Eleinte édesapánk is helyesnek, sőt szükségesnek vélte húgom kezelését. Örömünkre Yumi már a második alkalom után nyíltabb lett. Délutánonként kiült a téren egy kopottas padra és onnan nézte, hogyan játszanak a többiek. Az ötödik alkalom után furcsa és számomra érthetetlen dolog történt. Édesapánk megtiltotta, hogy Yumi máskor is elmehessen a terápiára. Attól a naptól kezdve ismét a szobájában kuksolt, és ott töltötte játékai közt a délutánjait. Néha az ablakból bámulta az eget. Szerette nézni a felhők játékát, miként szálldosnak könnyedén, akár a madarak, vagy éppen izzanak a lenyugvó nap tüzében. Máskor meg csak feküdt az ágyon és bújta a könyveit. Egyszer egy nyári este kint pihentünk a szabad ég alatt, és csodáltuk a csillagokat.

-Csodálatos!- sóhajtottam - Hihetetlen, mekkora sebességgel képes átszelni egy hullócsillag az univerzumot. Elképesztő, nemde?

-Szeretnéd tudni, miért nem akarta apu, hogy tovább folytassam a terápiát?

   Bármennyire volt is szép egyes csillagok halála, nem tudtam felhőtlenül élvezni szépségüket, és Yumi ezt azonnal megérezte szavaimban.

-A pszichiáternő- folytatta- arra kért, hogy rajzoljam le családomat virágok képében. Anya egy tulipán lett. Gyönyörű halványpiros. Te pedig egy bambusz voltál.

-Egy bambusz?!- nevettem fel – De hiszen az nem is virágzik.

-Viszont sokáig él. És ha lenyesik, ismét nőni kezd újra meg újra -mosolygott reám. Hosszú idő elteltével akkor láttam meg benne azt az ártatlan, kedves leányt, akinek született, és aki mindvégig, a nehéz időkben is, ott rejtőzött benne – Én liliom, apa pedig cseresznyefa volt, és mi mind ott nőttünk az árnyékában. Csak éppen a gyökerek…-elhallgatott.

-Mi van a gyökerükkel?- sürgettem.

- A virágok… a sírjaink felett, mind… holt tetemeinkben gyökereztek.   

    Szótlanul feküdtünk a pokrócon és néztük tovább a csillagokat.

 

    Ahogy teltek az évek, teljesült apám akarata. Dúlt a II. világháború, s én haditechnikus, és mérnök lettem. De inkább az építészet terén kamatoztattam tudásomat. Nálunk ezen az eldugott vidéken nem érződött annyira a háború hatása, mint másutt a partmentén, vagy a fejlettebb városokban. Yumi édesanyánk unszolására szembeszállt apánk akaratával, ki úgy vélte, íly érzékeny, semmirevaló teremtés nem jó másnak, csak virágkötőnek. Az lett, aki lenni akart. Elhatározta, hogy lelkisérült embereken fog segíteni, olyan gyermekeken és felnőtteken, akiket megviseltek a háború gyötrelmei, így pszichiáter lett.

 

Édesapánk idegállapota az idő tájt rohamosan romlani kezdett. Yumi mindent megtett, hogy lehetőleg minden gyógyszert megszerezzen neki, de ő nem volt hajlandó beszedni azokat. Napról napra erősebben mutatkoztak nála az őrület tünetei. A fokozódó dührohamok, a képzelgések, és lázas álmai… A véget nem érő átalvatlan éjszakák az egész családomat megviselték. Főként édesanyánkat. Szegény anyánk. Belefáradt a fél életen át tartó bánatába, melyet apánk végett kellett elszenvednie. De még így is képes volt azzal a kimondhatatlan szeretettel ápolni apát, amivel minket tudott szeretni. Amivel altatót mesélt langyos nyári estéken a tűz mellett, amellyel anyai csókokat homlokunkra hintett, miként gyermekként karjába emelt minket.

      Mindennek már csak hamvait szórja szerte a szél. Utolsó emlékem a tűz előtt, hogy apám ágya mellett állok. Szitkozódott, engem hibáztatott, amiért ő és a családunk ebbe a nyomorult állapotba került. Félig hörgésbe fúlt szavai késként fúródtak szívembe. Anyám csitítani próbálta, Yumi az ajtóban állva sírdogált. A szavak egyszerre értelmetlenné váltak, ahogy ide-oda verődtek szobánk falai közt. A hirtelen támadt robaj minden hangot elnyomott. Néztem anyát. Ilyedten integetett felém. Apa vergődött az ágyban. Levegő után kapkodott. Yumi dermedtem állt az ajtónál, és holttá vált tekintettel nézett felém, félelemtől elhűlten, sápadt arcára szinte ráfagytak könnyei. A föld megremegett lábaim alatt. Már semmit sem érzékeltem a körülöttem zajló eseményekből. Csak azt éreztem, hogy szabadulnom kell. Félelem és gyűlölet kavargott bennem. Egész testem tiltakozott a valóság ellen. Menekülnöm kellett. Féltem apától, a jövőtől, mindentől. Gyűlöltem mindent, apát, anyát, a húgomat és magamat, minden együtt töltött percért. Ordítottam! Hogy hallotta- e valaki, hogy én hallottam- e egyáltalán, vagy bármit is tettem- e akkor, már nem tudom. Mire magamhoz tértem, már kint térdepeltem az udvaron, s előttem az égő ház, melyből keservesen nyújtóztak felém a perzselő lángok. Messze a távolból még hallottam egy elsuhanó repülőgép zaját. Akkor már tudtam, hogy soha többé nem láthatom szeretteimet. Eszembe jutott húgom meséje a virágokról, melyet azon az estén mondott nekem. Kusza gondolataim közepette egyetlen kérdés merült fel bennem: Miért pont én maradtam életben?

 

    Sok év telt el azóta. Annyi esztendőn át egyedül hordozni egy ekkora fájdalmat? Talán sok embert a magányba taszított volna. Szívemet kételyek fogták el. Nem lehetett nyugodalmam. Nappal az álmok homályosították el a valóságot, éjjelenként álmaimban élt elevenen a kínzó valóság. Céltalanul bolyongtam a szürke ég alatt, keresve bármit, ami elfeledtetné velem a múltat. Végül mások szenvedéseiben leltem saját megnyugvásomat. Házról házra jártam a vidéket, s bár semmim sem volt, az emberek barátsággal fogadtak. Lankadatlan figyelemmel hallgattam régi meséiket elátkozott szamurájokról, vérbefúlt szerelmekről, őseik tragikus sorsáról. Amiket esténként hallottam, nappal papírra vetettem.

    Immáron számtalan rémtörténet született újjá kezeim által, melyeket életre hívott a lelkekben még elevenen élő rettegés. Bizony, a háború nem múlhatott el nyom nélkül. A rengeteg halott, és a megannyian életben maradtak, kik az állandó félelemtől úgy belefáradtak az életbe, hogy áhítják a halált, de mégis annyira lázadoznak ellene, hogy szeretnének tovább élni.

   Megöregedtem. Érzem, életem lassan a végéhez ér. Eljött az idő, hogy megírjam utolsó történetemet. Nem is olyan régen, egy idős hölgy mesélt nekem egy házról. Egy fiatal fiú elátkozott örökségéről, mely elvette tőle férjét, fiát és leánygyermekét. A történet kísértetiesen emlékeztetett egy másikra, melyet annakidején, nem sokkal családom elvesztése után hallottam egy öreg szerzetestől. Akkoriban úgy hírlett, átokkal szőtt minden gondolat, melyet a történet hordoz magában. Sokat töprengtem a szerzetes szavain. Felelevenítettem magamban újra, meg újra, hogy összevethessem az idős hölgy szavaival. Egyre mélyebbre ástam magam a történet titkaiban, de úgy kerültem egyre távolabb mindentől, ami még számított az életemben. Egyedül maradtam. Később rájöttem, maga a történet választott engem, és a félelem volt az átok, ami idővel teljesem magába zárt.

    Számtalan rémtörténet született újjá kezeim által. De amit most írok, egészen más. Egy történet, amit az emberi kegyetlenség teremtett, és maga a félelem szült újjá.

I. rész: A hazatérés

 

1

Leírhatatlan, ahogyan a hajnal első sugarai új életet lehelnek a haldokló természet erőtlen tagjaiba. A növényeken nyugvó harmatcseppek, akár milliárdnyi igazgyöngy borították be a tájat a szikrázó napsütésben. 

 A repülőgép megemelkedett. Az eddig rejtve maradt táj hirtelen feltárult, mintha a természet azt remélné, hogy elénk táruló szépségével, mint utolsó, kétségbeesett kiáltásával maradásra bírja eltávozó gyermekeit. Ez a múló álom pillanatokon belül parányi emlékké zsugorodott, miközben a gép elérte a repülési magasságát. Hanako Lee nem sokat törődött a látvánnyal. Figyelme inkább a kevésbé szép stewardess kisasszonyra összpontosult. A hangszórók sisteregni kezdtek. Lee minden erejét összeszedte.

-Kitartás!- biztatta magát félhangosan. És ekkor megszólalt a várva várt hang:

-„A felszállás sikeresen megtörtént. Most már kikapcsolhatják a biztonsági öveiket. Kellemes utazást kívánunk!”

    Lee a mosdóba kapaszkodva várta, hogy szédülése elmúljon. A csap felé nyúlt. Remegő kézfejének közeledtére az érzékeny szenzorok azonnal működésbe léptek és a csap máris okádta magából a klórszagú, langyos vizet. Behunyta szemét és mélyet lélegzett. Nem szerette a repülést. Gyengének érezte magát. Térdei remegtek, szíve zakatolt. Tekintetét a mosdókagyló feletti tükörre emelte. Bár arca nyúzott volt, lelke mélyén áhítattal szemlélte tükörképét. Arcának finom vonásai, orrának enyhe hulláma, széles állkapcsa és ívelt ajkai magukban hordozták az ősi japán nemesség büszkeségét és méltóságát. Egy olyan világét, melyet élve temetett magába az Új Világ hódítása, és a ráerőszakolt fejlődés. A szamurájoknak nem maradt más, mint a gyökereiktől megfosztott, saját vérük által elárult ember keserű sorsa. Fájó emlékektől felkavartan figyelme félhosszú hajának árnyékában rejtőző fekete szemeire összpontosult. Gondolatait lassan feledve elmerült e szempárban, mely magában rejtette a végtelen éj tisztaságát, villámainak hatalmát és a sötétség magányának mérhetetlen fájdalmát. E percben úgy érezte, lelke minden pillantással meghal és újjászületik. E megmagyarázhatatlan érzés, borzongással töltötte el minden porcikáját. Mintha lelkének tükrével figyelné, egy ismeretlen arc jéghideg pillantását érezte magán, mely képes volt behatolni szívének rejtett zugaiba, lelkének legmélyebb gondolataiba. Pattanásig feszült idegekkel várta, mikor semmisíti meg végleg, vagy engedi szabadjára érzelmeit láthatatlan börtönéből. Nem bírta tovább. A mosdókagylóra dőlt, majd elfedte könnyeit a vascsöveken átfolyó hűvös vízzel.

 

Elhagyva a mosdó falait, megkönnyebbülten tért vissza helyére. Nyomát sem érezte már az izgalomnak, mely a felszállás óta kísérte. Csend volt a gépen. Valamennyien elmélyülten olvasták könyvüket, némelyek, hogy elüssék az unalmas órákat, mások azt remélték, hogy egy emelkedettebb ember gondolatai majd megszépítik nyomorult kis életüket. Hanako Lee az ablakon át figyelte a gyülekező felhőket. Nézte, miként sűrűsödnek eggyé a szürke viharfelhők, egyik a másik után.

-Érzelmeink érthetetlen játéka.

-Hogyan?- fordult Lee meglepetten a hang irányába.

-Csupán érzelmeink játéka Lee san- szólt ismét a jobbján ülő férfi.

-Ismerem önt?- kérdezte Hanako Lee.

    A férfi felemelte tekintetét. Lee zavartan szemlélte szomszédja rezzenéstelen arcát. Az öreg fekete szemeiből csak úgy áradt a hűvösség. Kérdése felesleges volt. E szempárt, mely több titkot őrzött magában, semhogy egy emberöltő alatt megfejthetné őket, ember sosem felejtene el.

-A felszállás rázós pillanatai. Hasonlatosak ahhoz az érzéshez, mikor egy gyermeket kitépnek édesanyja karjaiból- szólt az öreg.

-Nem egészen értem…-dadogta Lee.

-Hogyan is érthetné, kinek nem is volt édesanyja. Akit a hideg éjszakákon szerető karok helyett csak egy élettelen bölcső korhadt fái ringattak álomba Lee san.

    Lee meglepve hallgatta a férfi szavait:

-Ki maga?- nem jött válasz. Ki ez a titokzatos alak, s vajon mit akarhat? Egyetlen szava sem volt véletlen. Lee akaratlanul, de elhallgatott egy ideig. Az imént hallottak mélyebbre hatoltak benne, mint szerette volna. behúnyta szemét. Ajka némán rebegett valamit. Kezét ökölbe szorította. Szomszédja feszülten várta mi történik majd. Fekete szemei lángra gyúltak a közelgő erőszak gondolatára. Lee ökle megemelkedett, majd erejét vesztve zuhant az ülés karfájára. A düh fájdalomba fulladt, s arcáról egy könnycsepp hullt alá, akár a repülőgép ablakáról csorgó kövér esőcseppek, megcsillantva magában egy szomorú emléket.

-Édesanyám meghalt, miután megszülettem.

-És ön semmit sem tehetett…A sorssal szemben mindannyian tehetetlenek vagyunk Lee san- szólt a férfi. Szemében kihunyt a tűz kihunyt, és ismét a hűvösség költözött helyébe. Hangja rideg volt. A múlt már régen kioltotta lelkében az együttérzés utolsó szikráit.

-És az életemért cserébe nem kapott mást, csak egy koporsót és üres ha…

-Egy apró szív első dobbanását, egy ártatlan gyermek őszinte pillantását- vágta közbe remegő hangon az öreg –Ne becsülje le az életét Lee san -halkan folytatta tovább –hiszen úgysem tart már soká.

  A férfi fekete szemei magukhoz láncolták Hanako Lee-t. A világ elsötétült körülötte. Megmagyarázhatatlan ürességet érzett. Teste iszonyatos sebességgel száguldott az üres sötétségben. Érezte, hogy már nem bírja sokáig. Megadta magát a titokzatos erőnek és kábultan várta, mikor jön el a vég.

-Segíthetek valamiben?- szólt egy hang messziről, halkan. Lee ilyedten kapta fel a fejét, és fordult az ismerős hang irányába.

-Óhajt valamit?- kérdezte újra a légiutas kísérő.

-Én…- zavartan figyelte jobbján az üres széket.- Hova ment innen az a…- próbálta összeszedni emlékeit, de valahányszor közel járt hozzájuk, azok messze szöktek újra meg újra elbújva a homályban. – Aki itt ült mellettem! - fejezte be. Nem bírt többet mondani. Lüktetett a feje, zúgott a füle.

   A stewardess nem tudta mire vélni a fiú szavait. Félve mondta:

-Uram. Nem ült itt senki.

-Az nem lehet! – Lee-t meglepte saját ingerültsége. Emelt hangon folytatta – Valakinek csak kellett itt lennie?!- a többi utas lopva pislogott feléjük. Udvariatlanság lett volna nyíltan bámulni, de titkon mind kíváncsian füleltek.

-Egy pillanat uram, megnézhetem az utas listán, de biztos vagyok benne, hogy Washington óta, vagyis, mióta felszálltunk, ön az egyetlen utas ebben a sorban.

   Lee nem tudta mit véljen. Képzelete még sosem űzött vele íly csalfa játékot.

-Nem kell- szólt végül – Hagyja. Biztos csak álmodtam.

-Rendben- fújta ki magát a stewardess- Ha óhajt még valamit?

-Nem, köszönöm.

-Értem- eleresztett egy könnyed mosolyt és tovaröppent. Lee hangja az utolsó pillanatban érte el a nő fülét:

-Mennyi idő múlva érkezünk meg?

-Még hat óra- válaszolta, és megszokásból hozzá tette- továbbra is kellemes utat kívánok- de meg is bánta. Tudta, mikor a fiú szemébe nézett, ez az út koránt sem olyan kellemes, mint kellene. Zavartan mosolygott, majd eltűnt a galley függönye mögött.

 

   Ellentétben az utasszállítóval, az órák úgy repültek, mint a megfáradt fecske, ki útját tévesztve várja északon a fagyos halált. Nem véletlen a példázat. Hanako Lee bár nem értette igazán, legbelül mégis érezte, hogy olyan hely iránt táplál reményt, mely egykor menekülni kényszerítette. Öreg hibáink egyike, melyről nem szívesen veszünk tudomást, hogy cselekedetünk bár nemes, de épp oly meggondolatlan szamárság, is egyben. A kockázatot vállalni a mi felelősségünk, de a döntés helyességét, vagy éppen bukását megítélni már a jövő feladata, a bölcs tanítóé, ki cselekedeteink által tapasztalattal szolgál a további élethez, vagy végső leckeként intő példát kovácsol tetteinkből, hogy következő életünkben a helyes utat válasszuk.

    És, vajon környezetünk határozza meg a hangulatunkat, vagy érzelmeink alakítják környezetünk történéseit? Vajon a sötétség okozza félelmünket, vagy félelmeink keltik életre szívünkben a sötétséget?

 

 

2

A lenyugvó nap utolsó lehelete végigszaladt Tokyo kihalt utcáin. Szeptember 23. az őszi napéjegyenlőség ünnepe. Japánban ezen a napon az emlékek csöndjét visszhangzó kis templomokban évszázados harangként zúgnak a holtakért mondott imák. Ma sem volt ez másképp. Az Asakusa Kannon templom, Tokyo legrégibb szentélyének udvarában égő lángok tűzkígyóként kúsztak végig a kis épületek között. A mécsesek halvány fényében fürdő fakó tekintetek fáradtan vonszolták testüket az ezerháromszáz éves főtemplom épületétől a Mennydörgés kapuja felé. Okasame Yoko sietve kerülgette az udvarban ténfergő embereket. A jósda előtt megállva lázasan kutatni kezdte zsebeit egy kis apró után. Hiábavaló szenvedését látva a mögötte álló, szintén siető öregasszony végül megszánta egy kis apróval. Yoko bedobta a pénzt. A kihulló pálca nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. A vastagon írt bűnhődés szó láttán a lány elmosolyodott. Ám az ég ekkor hatalmasat dörgött, bizonyítva a pálca igazát. Yoko felakasztotta az automata mellett álló bokorra, hogy szokás szerint az szenvedje el helyette a balsorsot és tovaindult. Az ég ismét nagyot dörgött és eleredt az eső. Talán az istenek megsajnálták a bokrot, mindenesetre Okasame Yoko jobbnak látta taxit hívni, ha szárazon és főleg időben szeretne a Narita reptérre érni. A taxi hamarabb jött, mint gondolta. Sietve rohant az autóhoz.

-Hova akar menni hölgyem?- kérdezte egyhangúan a sofőr, végigmérve tetszetős utasát a visszapillantó tükörben.

-A reptérre! Kérem… -még utoljára visszatekintett a Mennydörgés kapujának óriás oszlopaira, melynek szélein a két hatalmas saru mindmáig őrzi emlékét a kannont megtaláló halászoknak.

 

3

- Szép estét uram! Láthatnám az útlevelét?

-Persze- Lee előkotorászta zakója zsebéből az iratokat és átadta a barátságtalan ellenőrnek.

-Hűha! Hanako Lee… bocsánat Lee Hanako. Egyenesen Amerikából. Látja kolléga?- szólt a mellette álló vigyorgó rendőrhöz. – Yamatoshi tizedes egyből kiböki az ilyen jenki fajtát.

   Lee-t meglepte, hogy a körülötte lévők közül senki sem emel szót az őr durva megnyílvánulásáért.

-Ha ilyen jó szeme van, feltételezem, azt is észrevette, hogy minden rendben van a papírjaimmal.

-Túl nagy a pofád jenki!- a tizedes ütésre emelte kezét, de az ott lévők közül még most sem mert senki közbeszólni. A rendőr lendületet vett, ám a csuklójára fonódó erős kéz végül földre kényszerítette haragjával együtt.

-Mit képzel Yamatoshi tizedes?

-Ne… ne haragudjon őrmester!

-Álljon fel!- felettese szigorú hangneme elcsendesítette a kötözködő tizedest. -Maga meg mit vigyorog?!- szólt a másik rendőrre. –Kotródjanak és végezzék a munkájukat.

    Az őrmester először kissé zavartan, de büszkén nézte beszéde hatását a körülötte állók meghökkent arcán, majd Lee útlevelére pillantott.

-Bocsásson meg a kellemetlenségért!- tovább szemlélte az útlevelet. –Szóval Hanako Lee, Amerikából. És mondja csak, meddig kíván nálunk maradni?- az őrmester őszinte izgalommal várta a választ.

-Remélem…- furcsa érzés kerítette hatalmába. Lee tudta, szülőföldje az egyetlen hely, ahol választ kaphat kérdéseire. Válaszokat, melyekért úgy áhítozik. Nem sejtette, hogy kérdései messzebbre nyúlnak, semhogy beláthatná következményeit. De mindent tudni akart. Az arcán eleinte felsejlő mosoly végül torz vigyorrá vált most, hogy ez a vágy beteljesedni látszott-…remélem most már örökre.

Az őrmester mélyen a szemébe nézett:

-Akkor hát, isten hozta itthon Lee-san!

 

    A vihar egyre csak tombolt Tokyo felett. Okasame Yoko-chan bőrig ázott míg a taxitól elért a repülőtér bejáratáig. A hirtelen vihar sokakat meglepett. A lenge vászonkabátokból csurgó víz kisebb tócsává duzzasztotta a fényesre csiszolt padlón éktelenkedő sáros cipőnyomokat. Yoko-chan körülnézett, majd az órájára pillantott. Fél tíz. Sajnálatára a terminálban elhelyezett órák is mind igazolták közel félórás késését. Sietős léptekkel haladt a váróterem felé. „Szép kis első találkozás lesz” –gondolta magában. Yoko pszichológus lévén csendhez szokott, mikor belép egy váróterembe, ám a nyilvános helyeken szokásos alapzaj messze felülmúlta várakozását. A terem még késő este is dugig van a várakozókkal, hát még ha ilyen ítélet idő is tombol odakinn. Yoko szeme megakadt egy őt figyelő kisdeden. Bús mosollyal nézte. Sanjálta, hogy neki még nincs gyermeke.

-Ne bámult a nénit!- szólt rá az anyja. A gyermek tovább nézte Yokot. –Szólj már a fiadra, hogy ne bámulja úgy! –a férj zavartan tekintett hol Yokora, hol a gyermekére. „Végül is miért ne nézze, hiszen Yoko valóban szemre való teremtés, főleg így, ázott kabátjában, mely finoman tapadt formás testére”- gondolhatta magában a férj. Gyermeke, mintha megértette volna apja gondolatait, halkan felnevetett. Ha egy őszinte mosolynak varázsa van, a kisgyermek mosolya elűzte Yoko bánatát. A lány arca is mosolyra kerekedet, de szempillantás alatt ráfagyott az ijedtségtől.

-Nem fázik kisasszony?

-Szentséges Buddha! A frászt hozza rám, maga, maga…

-Hanako Lee.

-Hanako Lee-san. Ne közelítsen többször hátulról, kérem- csak ekkor jutott eszébe, hogy ijedtében köszönni is elfelejtett.

–Akkor ön bizonyára Okasame Yoko. Örülök, hogy megismerhetem.

-Én is. Amúgy honnan ismert meg?

-A fényképről, amit küldött nekem.

    A lány zavarba jött. Buta kérdés volt, tudta. Hadarva folytatta - Elnézést, még nem is köszöntem- haptákba vágta magát és egy széles, de annál kínosabb mosolyt eresztve pótolta az elmaradt köszönést. Kislányos viselkedésével meglepte Hanako Lee-t, de legfőképp saját magát. Lee kezdeti zárkózottsága ezzel a pillanattal szerte is foszlott. A fiatal nő ártatlan vonásait nézve akaratlanul is nagyot nyelt. Yoko arcából melegség sugárzott. Lee megszeppenve állt előtte. Szerette volna elhagyatottnak érezni magát, egyedül nekivágni a múltnak, egyedül sírni egyedül szenvedni, ahogy eddig is tette. És most félt, hogy a lányból áradó önzetlen kedvesség megfosztja egyetlen biztos támaszától, a magánytól.

-Hosszú az út hazáig. Ráadásul ez az ostoba idő! Amerikában gondolom hétágra süt a nap. Látja erről is én tehetek. Biztosan a miatt a kis pálcika miatt van ez az egész! De ne aggódjon, otthon rendbe teszem, ha nedves lesz a… a kabátja, csak…

-Elnézést, nem figyeltem- eszmélt fel Lee.

-Semmi, csak… Jobb lesz ha indulunk, különben holnapra sem érünk haza.

 

    A főváros határától távolodva a kilométerekkel együtt tűnnek el a modern világ béklyói. Az országutat körül ölelő vidéki tájban még elevenen él a múlt titokzatos világa. Yoko és Lee némán nézték a taxi ablakán át, miként fürösztik a vén hegyek csupasz szirtjeiket a langyos esőben, hogyan önti ki csillámló vizét a megduzzadt ér a szomjazó mezőre. Nézték álmos szemekkel, mint veti ezüstös hálóját a hold a tovasuhanó völgyek tengerébe.

-Mindjárt ott vagyunk-jegyezte meg barátságosan a sofőr, látva utasai bágyadt pillantásait.

-Igen, nemsokára- Yoko őszinte sóhajjal fogadta a sofőr kedvességét, és Leere nézett, kinek szempillái közt immár egyé váltak az éj parányi csillagai és az alvó házak ablakaiban ringó kicsiny gyertyafények.

 

                         II. rész:A félelem ébredése

 

1

-Gyere…-suttogta egy hang. Uragirimono megtorpant és az előtte tátongó sötétségbe meredt. Megrázta a fejét. Úgy érezte, hogy a folyosó ide-oda dülöngél a talpa alatt.

-Mi a…-szájához emelte a szaké- s üveget és nagyot kortyolt a tömény, száraz rizspárlatból.

-Itt vagyok…- az ismerős hang ide-oda cikázott a szűk folyosón. A férfi hátán hűvös fuvallatszaladt végig. Uragirimono-sama hátrafordult.

-Ki vagy te?- egy pillanatig úgy vélte, hogy gyermeke arcát látja. De csak az elfüggönyözött ablakon beszűrődő halovány fény játszott érzékeivel. –Nem. Te nem lehetsz. Te már halott vagy!- kiáltotta a félhomályba és még egyet kortyolt a szakéba. -Má’ te is… magamra hagysz?- a szaké-s üveg alja üres tekintettel meredt cserbenhagyott gazdájára.

-Erre gyere… erre- Uragirimono-sama fejében egyre erősebben zúgott a gyermek hangja. Hátat fordított az ablaknak és tovább indult. A falak forogni kezdtek körülötte. A férfi dülöngélve haladt a folyosón, melynek végén a sötétben körvonalazódó aprócska végtagok rángatózva nyújtóztak felé. –Te halott vagy!- ordította és feléje hajította az üres üveget, mely szilánkokra törve pergett le a folyosó végén levő lépcsőn. A férfi dühösen rohant előre, mígnem a talaj eltűnt lába alól és sajgó testtel terült el a földszinten. –Te halott vagy! Már rég… meghaltál…- Uragirimono-sama szemébe könnyek szöktek. Reszkető kezeire támaszkodva óvatosan felállt. A Hanako-ház falai közt kavargó fájó emlékek végül kijózanították.

 

 

 

2

 

-Párás jó reggelt! Úgy látom ma is marad a rossz idő- jegyezte meg Yoko és lemondóan tekintett az ablak felé, miközben lekuporodott a kotatsuhoz. Valóban, a szemérmes őszi reggel gondosan elhomályosított minden ablaküveget.

-Így érez, aki a párától nem látja a ködöt- vigasztalta Sumire, az édesanyja.

-Ha így haladunk tovább… a végén még a jókedvem is köddé válik – ásította a lány –Meséljen Lee-san, hogy telt az első éjszaka?

-Jól aludtam, igaz kicsit szokatlan volt az alacsony fekhely.

- Ahhoz képest elég csöndes ma reggel- jegyezte meg Sumire –Kész a finom tea, ettől majd jobban érzi magát. A nagyapjának ez volt a kedvence. Szegény öreg. Kár, hogy már nincs közöttünk.

   A fekete tea ismerős illata hömpölyögve szálldogált a kis csészék fölött. Lee még hosszasan mélázott volna a pajkos gőzpamacsok játékán, ha a nyikorgó ajtó és a lenge gőzfelhőket elsöprő huzat magához nem téríti. Az imént berontó csapzott hajú idősember komor tekintettel nézett végig a konyhában ülő meglepett arcokon. Nyirkos ruházata korát meghazudtoló izomtónusok domborulatait takarta. A lassan helyére csúszó ajtó deszkája megadóan recsegett erős markának szorításában. Szótlanul foglalt helyet az asztalnál. Yoko feszülten figyelte a férfi látszólag nyugodt mozdulatait.

-Jó reggelt… apa.

-Finom a tea lányom?- mély, erős hangjától megremegett a csésze Yoko kezében.

-Igen.

-Én bizonyára nem érdemlek meg egy csésze finom teát.

-De igen- a lány felpattant, hogy hozzon egy csészét. Nem mert apja szemébe nézni. Lee meghökkenve figyelte a történteket.

-Hozod már te gyerek?- emelte fel hangját a férfi, kinek izmai már szemmel láthatóan pattanásig feszültek. Yoko szemébe könnyek szöktek.

- Uragirimono! Most már elég legyen!- rivallt rá Sumire –Ne a lányod hibáztasd! Ami történt, megtörtént. És ezen már te sem változtathatsz. Különben is, már megint ittál!

-Minden bizonnyal- szólt halkan a férfi és kezébe vette az időközben megtöltött csészét. A fekete tea lágyan füstös aromája elnyomta szájában a szaké száraz és keserű  ízét.

-Lee-san, ez az úr a férjem, Uragirimono - Lee meghajlással fogadta a bemutatást- Előző este nem volt szerencséjük találkozni.

-Sumire, majd én- szólt Uragirimono –A nagyapja egyik legkedvesebb barátja volt nekem és a családomnak. Mielőtt Amerikába költöztek volna, rám bízta a Hanako- ház és az ahhoz tartozó birtok kezelését.

-Akkor bizonyára sokat dolgozott nekünk. Köszönöm- Hanako Lee fejet hajtott az apa előtt, de nem feledte, hogy ő maga nemes családból, a Hanako házból származik és ezt akaratlanul is kifejezte tekintetével. Uragirimono érezte ezt. Némi fintorral az arcán folytatta:

-Ne köszönjön semmit. Bár úgy érzem nem tud róla, higgye el, a nagyapja busásan megfizetett érte. Meg hát, nem minden alakult úgy ahogy kellett volna. Annak idején, sok szolgáló szorgoskodott a birtokon, de mára mind elment. Furcsa. Egy, a kertész kivételével, mind elment.

-Csodálkozol?! Hiszen mindig csak iszol!- rivallt rá Sumire.

-Elég már Sumire!-  intette csendre Uragirimono.

-Elég már? Elég? És a rémhistóriáidból mikor lesz elég, amivel elijesztettél minden szolgálót?- folytatta – Miért kell mindenben túlvilági összeesküvést látnod?

-Mert átkozott azaz egész ház!- hördült fel Uragirimono –El van átkozva az egész istenverte kóceráj!

-Részeg vagy Uragirimono! Menj és feküdj le. Egész este a kocsmában, vagy ki tudja hol voltál, most meg össze vissza beszélsz!

-Lee-san- ha jót akar, menjen vissza Amerikába! Menjen innen messzire!- Lee meghökkenve hallgatta végig a férfi szavait.

-Menjen… Lee-sa…- a férfi görcsösen összerándult.

-Apa!- kiáltott fel Yoko.

-Semmi baj… lányom. Csak a fejem… a fejem fáj- zihálta az apa.

-Yoko, fektesd le édesapádat. Én addig készítek valami borogatást a fejére.

    Yoko felsegítette édesapját, majd a szobájába kísérte. Lee segíteni szeretett volna, de teste nem engedelmeskedett akaratának. Mozdulatlanul ült a kotatsu mellett, miközben Sumire férje után szaladt. Képtelen volt elhinni, hogy az imént még erőtől duzzadó férfi, ily hirtelen elhagyta magát. Látva, hogy goromba szavai ellenére miként segítette gyengeségében Sumire és Yoko, összeszorult a szíve. Hiszen szemükben nem düh és megvetés, hanem féltés és szeretet fénylett.

- Anyám! Apám…- szólította őket. Emlékük szótlanul oszlott el a semmibe, arctalan tekintve vissza gyermekükre a múlt keserű homályából. – Nagyapa…- nem rég a családot jelentette ez a szó, az örömöt és melegséget. Most oly távolinak tűnt minden, nem érhették el sem a könny, sem a lélek.

     A köd felszállt odakinn. A napsugarak is melegebb árnyalattal szőtték át a tájat. A természet fellélegzett. Régóta már, hogy beköszöntött az ősz, ám a táj, mintha megőrzött volna egy darabot a melengető nyárból. A hervadó virágok, a kopaszodó fák dacolva az elmúlással, büszkén hirdették rothadó illatukkal a régmúlt nyár dicsőségét, hogy aztán álomra hajtván fejüket, titkon reméljék annak újbóli eljövetelét.

 

3

- Apa…

-Gyere, hagyd aludni.

-Ne menjetek még! Yoko, édeslányom! Csak fogd meg kezem, kérlek. Sumire, kedvesem, ne nehezteljetek rám!

-Vén bolond, - szava oly kedvesen csengett, hogy Uragirimononak megkönnyebbült a lelke. – hogy haragudhatnék rád.

-Yoko, kísérd el azt a fiút, hagy lássa az örökségét. Ha pihentem kicsit utánatok megyek.

-Dehogy mész! Szépen kialszod magad, megebédelsz és elviszed a kertésznek a bérét. Készítek mellé egy tál finomságot, had örüljön a vén szerzetes - mert hogy szerzetes volt – megérdemli, ha képes volt ennyi éven át elviselni téged – Sumire leült az ágy szélére, férje mellé. Hiába az idő múlása, az együtt töltött 30 év, még most is ugyan azt az erős, büszke férfit látta benne, aki annakidején megszöktette szülei házából, mert azt hitte, szülei kényszerházasságba akarják adni lányukat. Nagy mulatságot okozott, mikor a leendő férjnek hitt úrról kiderült, hogy az általa szeretett lány nagybátyja. Sumire végigsimította Uragirimono arcát. Hűen emlékszik arra a napra. Uragirimono zavartan állt Sumire nagybátyja előtt, mikor tudtára adta, hogy valóban magával akarja vinni unokahúgát. Elviszi Európába világot látni, taníttatni. És még sorolta volna. Uragirimono nem bírta tovább hallgatni. Térdre borullt szerelme előtt:

- Félreismertem a családodat. Ne haragudj rám Sumire. Nagybátyád jót akar neked, így én nem tarthatlak vissza. Ha el akarsz menni Európába, hát menj!

   Az ott levők mind csalódottan hallgatták Uragirimono szavait. Legfőképp Sumire. Ám ekkor Uragirimono az apához fordult:

-De ha ő megy, én is vele tartok! Kérem uram, adja nekem a lánya kezét!

   Sumire végül nem ment Európába. Nagybátyja többször próbálta rábeszélni, de végül látva szülőföldje fejlődését, ő is a visszatelepedés mellett döntött. Uragirimono megérezte felesége gondolatait:

- A világ végére is veled mentem volna - suttogta.

Sumire megcsókolta férje ráncos homlokát. 

   Yoko intett fejével, majd kiment a szobából. Betolta maga mögött az ajtót. Még egy rövid ideig állt csendben.-„Minden rendben lesz” – gondolta magában és átsietett a konyhába. A konyha nyitva volt, ám milelőtt beléphetett volna, aki szűrődő hangok megállásra késztették.

-Nagyapa! Miért? – Yoko dermedten állt. Érezni lehetett a fiúból áradó szomorúságot – Miért hagytál itt…

   Csend lett. A lány belépett a helységbe. De a látvány ismét tétlenségre késztette. Hanako Lee egész testében remegett. Sírt. Yoko zavartan figyelte. Hogy hova lett a főúri büszkeség? Lee úgy ült Yoko előtt akár egy gyermek. Szemében könnyek, szívében düh és bánat kavargott. Nézték, mozdulatlan, néma szavakkal szólítva egymást. Yoko lesütötte szemeit. Halk vigasz volt ez. Egy bánatos könnycsepp, mely végigsimította arcát.

   A konyhában minden mozdulatlan volt. Csak a kinti szélben lengedező cseresznyefák árnyéka táncolt be a szoba ablakán. A csendet végül Yoko törte meg. Hangja halk volt, de határozott. Talán túlságosan is.

- Édesapám most pihen, így ha megfelel, én mutatnám meg a birtokot.

-Minden pszichiáter így beszél az emberekkel? – kérdezte Lee. Yoko elfordította tekintetét. Elpirult. – A hangja – folytatta – oly rideg, pedig maga kedves lány – szava elcsuklott. Ha nem hallgat el, ismét sírni kezd.

- Bocsásson meg! A szokás teszi…

- Tegeződhetnénk, Yoko? – kérdezte még mindig zokogással küszködve – az sokkal barátibb és…

- Egy barát nekem sem ártana – vágott a szavába a lány. Mosolyogtak. Két őszinte mosoly nyitott kaput egymásnak, tele megértéssel, reményekkel. Még egyikük sem tudta, mi vár rájuk…

 

4

Úgy tartják, a japán kertépítészet messze túlszárnyalta a művészet határait. A gondosan válogatott növények, a csörgedező víz nem csupán az összhangot teremtették meg természet és ember között. A formákba rejtett szimbolizmus, mely jelen van mindenben, a legapróbb kavicsoktól kezdve egészen a legnagyobb tavakig, szinte valósággá emeli a benne elmélkedő gondolatait. Miként a boldogság és egység érzetét, úgy kelthet bennünk zavart és gyűlölködést.

    A természet állandó mozgásban van. Változik, minként változik az emberi természet. Ahogy szemléljük a környezetünk, önkéntelenül is benne látjuk önmagunkat, ahogy a körülöttünk levő világot is hordozzuk magunkban. Ha vétkezünk, azt megsínyli a világ, amely itt van körülöttünk és bennünk, ezáltal őrizve meg tetteinket évszázadokon át.

Folyt. köv.